Bibractei tanulmányút

Last modified: 16. May 2024

Egy tanulmányút emlékezete

Még hajnal sincs, és már éjszaka sem. Ezeréves kőkerítések között szalad az út, az égen himbálózó hold fényénél suhan a kisbuszunk. Félálomban kuporgunk az üléseken, ringatnak a kerekek alá guruló dombok. Talán nem hiszel nekem, kedves olvasó, túlzással vádolsz, rám sütöd, megártott nekem a francia levegő, s magam is szentimentálissá váltam tőle? (Bár, ha az is vagyok, nem most történt…)

De valóban, számomra is nehezen válik el, hogy ott, álom és ébrenlét között mi, melyik valóság. Szememre belülről vetíti az elme az elmúlt hét eseményeit. 

Ahogyan hajnalban indulunk Gödöllőről egy vasárnapon, és összeszedjük az útitársakat, akikkel a következő tizenhat órában megosztjuk minden személyes terünket, falat ételünket és korty – szigorúan benzinkutas – kávénkat az életben maradás érdekében. De osztozunk az egyre fáradtabb elméről árulkodó – mégis hangosan kimondott – gondolatainkon is, együtt üdvözöljük az ablakon túl integető Hochschwab hegycsúcsait. Gyűlnek a kilométerek, és az átlépett országhatárok, és mi egyre intenzívebben nyújtogatjuk elgémberedett tagjainkat a benzinkutak parkolóiban. De egy panaszló szó el nem hangzik, mindenkiben érik a kíváncsi várakozás. 

Zöttyen alattam a busz, kinyílik a szemem. Szuszogásunktól párás az ablak, nem látom mi van odakinn. Idebenn csak ismerős arcok, szendergő ábrázattal. Csak egy pillanatig nézem őket, majd fejem oldalra bicsaklik, de az álom nem maszatolja el a többiek arcát... 

Már nyoma sincs rajtuk ennek az alvó nyugalomnak, éppen először bomlik ki előttünk a burgundiai táj. Az addig dolgozni próbálók lecsukják a laptop fedelét, az ablakhoz simulnak. Katonásan sorakozó szőlőtőkék, a kőfalakra vetülő fáradtsárga fény, szivárványfoltok az égen. Telefonok kerülnek elő, hogy eljusson az otthoniakhoz is, tekintetek akadnak egymásba, jó látni az örömünket tükröződni a másikéban. 

Megérkezés előtti utolsó megállónk Nolay, ami ízelítőt ad a későbbiekben meglátogatott városok – Autun, Cluny – hangulatából is. Míg páran helyet cserélnek, kiszállunk, és hagyjuk, hogy beszippantsanak az ódon illatú, szűk utcák, szaladunk végig a macskaköveken, fejünket elcsavarják a színes zsalugáterek, az egymásra nőtt favázas házak. Az egyik kirakatban üvegmadarak csilingelnek. 

Az utolsó kilométereken hátra fordulok az ülésben, hogy szemem elől ne tűnjön el a táj. És nem is tűnik. Csendes nyugalomban legel rajta jószág, békéjüket jó gulyásként koros gesztenyefák vigyázzák. – Ide költözünk? – szakad fel valamelyikőnkből a kérdés az egyik elsuhanó chateau-ra mutatva.

Esteledik, mire megérkezünk a kutatóközponthoz. Hatalmas, modern, épület szokatlan üveghátú bogárként bújik meg az apró – télen alig negyven lelkes – faluban, Glux-en-Glenne-ben. A mágneses belépők borítékban várnak minket, bejárást adva a teljes kutatóközpontba, a szállásunkra és a kantinba. Esti derengésben pakolunk ki majd a közeli fogadóban gyűlünk össze ismét. Kinn ülünk le, a csillagok alatt, a La Petit Auberge gazdasszonya kedélyesen sürgött körülöttünk, s mire átmelegít a narancslikőrös sör és a nevetés, lassan meg is érkezünk, mindenestül, a Morván-hegység közepébe.

Megborzongok, hallom, ahogy a sofőr melletti ablakon beömlik a hideg. Magam alá húzom a lábam, betakaródzom az ingemmel. Lábujjaim fehér kavicsokként nyomódnak a combomhoz. Pedig a hűvös nem idegen tőlem, és a napokban is kijutott belőle.

Volt reggel, mikor a szélvédőről kapargattuk a fagyott harmatot, s olyan is mikor apró csillag alakú jég hullott a frissen kiásott talajszelvény barna földjére. Állandó inasunk lett a szél, sokszor mellénk szegődött, de még a hóvihart is megkavarta és az ebédlő ablakán át néztük ahogyan vízszintesen vágtáznak a pelyhek. De még akkor sem fanyalgott senki, mikor az egyik talajszelvény a legelszántabb jégeső közepette lett feltárva.

Egy benzinkútra érhettünk, a tanksapka csattanása kelt. Álmosan dörgöljük az arcunkat. Páran kikászálódnak, most maradok, az ülésen kuporogva kapcsolom be a telefonomat. Görgetem a galériámat, próbálom összegabalyodott gondolataimat rendszerezni a képek által. Ködök, fenyvesek, az első napokban még a napfény pirította majd később a szél által pirosra csípett arcok maradnak hírmondónak. 

Sétálunk. A közeli fenyvesbe vezető alig nyolc perces utat közel egy óra alatt tesszük meg, de mit tehet az ember lánya, fia, ha mindenütt kosborok, hatalmas – bár telepített, de szemünknek vadregényes – fenyvesek, kövek tövében fodorkák, páfrányok guggolnak? Az égen szaladó felhők bojtárfiúként terelik lenn a tűlevelek közt iszkoló árnyéknyájakat. Kimeríthetetlen fotótéma. És az lomberdők is valahogy kétszer zöldek! Leveleik színe versenyt zöldell a törzsek tetejéig felkúszó mohákéval, a házméretű magyalbozót smaragdfénnyel csillog mögöttünk. Újból fogadkozom, nem túlzok! Valahogy minden objektívre kívánkozik abban az országban!

                                                            
 

Ilyen környezetben teltek a szorgos nappalok, mikor az időjárás engedi terepen vagyunk s a hét végére szisztematikusan körbejárjuk a Mount Beuvrayt talajszelvények után kutatva… Hamar beletanulunk a mesterségbe, ásókkal, spaknikkal, filctollakkal és megszámlálhatatlan simítózáras tasakkal megpakolva baktatunk a hegyoldalban talajszelvényről talajszelvényre. A csapat két részre – szakszóval csipetre – oszlik, párhuzamosan dolgozik, tagjai felváltva kuporognak a nyitott szelvényben, míg a többiek ügyet sem vetve az áthűlő ujjakra, vagy a szemergő esőre, lankadatlanul címkézik a zacskókat. Ritka az olyan társaság, ami valóban csapatként, együtt -és össze tud dolgozni. És persze nem csak a produktivitás lehet a mértékegysége a jó munkának, éppoly fontosak a közben elhangzott történetek, visszaemlékezések, az egyre gyengébb minőségű szóviccek vagy az örökzöld műfrancia-akcentus, mellyel minden létező szót ezerszer élvezetesebb kimondani.

Éhesen korran a gyomrom. Az ablaktörlő szorgosan söpri le a havat a szélvédőről. Németországban járunk, a vidéket hódunyha fedi, akár egy karácsonyi képeslapon. A táskámból előkotrok pár maradékot, sajtot vágok az ebédlőből hozott fél baguettehez.

Az étkezések idejére mindig visszatérünk a kantinba, ahol rendre elmélázunk a francia kulinária remekei felett, nem restelljük méltatni a halakat, pástétomokat, sajtokat, pudingokat, sem a séfek azon képességét, hogy lehet a megmaradt zöldségköretet újrahasználni. Volt, hogy a havazás elől menekültünk be a meleg ebédlőbe, olyankor mindenki csendesen szorongatta a kávéját, baguettet majszolva, máskor pedig a kimerültség előrehaladtával nem álltuk egymás tekintetét nevetés nélkül, repkedtek a történetek a tányérok felett. 

Esténként a kutatóközpontba húzódunk vissza, rendszerezzük a megtöltött zsákokat, majd tetszés szerint ki-ki visszavonul a saját feladatával haladni az épület másik felében lévő hatalmas könyvtárba, vagy régészeti karpológiai anyagokat dolgoz fel. Van valami megnyugtató a nap végére kiürülő üvegfalú irodák csendjében. Az apró kontrollált mozdulatban, ahogy ujjaim között mozdul az ecset és arrébb söpri a magvakat a mikroszkóp lencséje alatt. 

Csörög a telefonom, sietve turkálok a táskám zsebeiben. Ujjaim cserépdarabokba botlik. Amforák, tetőcserepek miket az erdők talaja óvott több mint kétezer év viszontagságaitól.

Rettentően érdekes, ahogyan lassan kibontakozik előttünk mennyire komplex módon lehet megközelíteni egy területet. Nem csak – a projekt szempontjából kiemelten érdekes – talajtani szempontokról tudunk meg egyre többet, betekintést nyerünk a térség régészeti múltjába is. Lassan haladok vitrinről vitrinre a múzeumban, aprólékos maketteket, durván faragott női arcot, harcos egykori páncélját rejtik az üveglapok. Fejhallgatóban szól az idegenvezetés, a női hang lépésenként navigál végig az idő szalagján míg a Mount Beuvray kicsinyített mására a szemünk előtt vetítik rá hogyan népesedik be Bibracte, majd ürül ki az évszázadok során. Tájtörténeti sétára is indulunk a helyi kutatókkal, és az ottani erdész vezetésével. Jean mesél a mesefigurákká csavarodó fák történetéről. A felvételezések során is belebotlottunk ilyen kétrét görnyedő, önmagukba visszatérő gyertyánokba, kőrisekbe. Élő kerítésnek hajlították őket – magyarázza. Ez már nem is objektívre, vászonra való téma.

A séta végén a legterebélyesebben kuporogva vigyorgunk a kamerába. Ez az egyik kedvenc csoportképem. Csatlakoznak a francia kutatók is, akik érdeklődve kérdeznek merről jöttünk, s miben is dolgozunk éppen. A séta során beszélgetésbe elegyedek a fiatal erdésszel is, aki mesél a helyi erdőgazdálkodás nehézségeiről, a természetvédelmi és gazdasági érdekek egyidejű megvalósításáról, a helyi potenciálokhoz és a várható változásokhoz való alkalmazkodásról.

Kiszakítom fejemet az emlékezésből, tanulni próbálok. Holnap reggel beszámoló, vár rám még pár száz növénynév. Megmosolyogtatnak az ismerősök a fenyvesek aljából. Már magyar vidéken járunk, egészen kisbuszülés-formájú lett a fenekem a sok kuporgástól. Lassan, szépen sorban kiszállnak az utasaink. Nyílik a csomagtartó, fáradt mosolygós elköszönés, integetünk a hátizsákkal távolodóknak. Alig pár kilométer a kollégiumig. Az utolsó bibractei napot záró vacsoránkhoz hasonló békés lecsengés, megérkezés érzése fog el.

Ismét a kis fogadóban ülünk, együtt, mind a nyolcan, a legkevésbé sáros ruhánkkal megtisztelve az estet. Üvegpoharainkban bor csilingel, olyan „amilyet még nem ittunk”! Nyolcféle tálat, nyolcféle étellel töltenek meg a szakácsok, Ákos és Dénes köszönetet mond, tányérunkban megédesül a vacsora a hálától. 

Sokat mondogattuk a napokban, különböző helyzetekben viccelve: Ami Bibractében történt, Bibractében is marad! Talán nem teljesen igaz ez így, ebben a formában. Velünk marad a látvány ahogy szempillantás alatt szakad fel a felhőzet és tekintetünket a dombokra terülő szőnyeg egy apró foltjára vonja, s a kőfalak közt megbúvó vásártér megannyi árusa és portékája, a hegyen körbe kanyargó út, és ahogy szalad rajta a kicsi Renault! Emlékeztet minket a sár a bakancsunk talpáról és mi is, egymást, mikor találkozunk. Szakmai tudás, az együttlét öröme, az ismeretlen izgalma, vésők ezek mind, melyek egészre faragják az ifjúságot. 

Homoki-Nagy Eszter (TV BSc II. éves hallgató)
Gödöllő, 2024. május 6.